Hazafelé

Borzalmas munkanap, totális idő- és elmezavar, egy hozzám intézett mondat közepén döbbenek rá, hogy már 5 perce el kellett volna indulnom a bölcsibe.
Elrohanok, a nagy sietségben elcsúszok és fenékre huppanok a kapu előtt (mikor máskor lenne rajtam bokorugró szoknyácska ugye). Persze tébolyultan felpattanok, elvégre  várnak szegény utánam epekedő dedek! Végre befutok, elégedetten konstatálom, hogy nem én vagyok az utolsó.
Illéske nem epekedik feltűnően, ellenben nem akar hazajönni: körbe-körbe szaladgál, Énokával fáradtan lessük. Ő persze nem tudja levetkezni dramatikus énjét:
- Illés akkor már soha nem fog hazajönni?
- Dehogynem! Ugye nagyon rossz lenne, ha nem lenne velünk otthon Illés?
- Igen. Akkor ő nagyon fogna hiányolni nekünk. Úgyhogy vigyük haza!
A feladat nem könnyű, de végül (immár utolsóként) csak sikerül kilépnünk a bölcsiből.
Illés vitetni akarja magát, nem működöm együtt, a földre veti magát, hogy aztán gumilabdaként felpattanjon, merthogy "ez meleg! MELEG!!!!!"
Nagy nehezen beérünk az árnyékba, ott már nem korlátozza semmi a földön ülve üvöltésben, majd közmegelégedésre az autóban is folytatja a tevékenységet.
Hazaérünk, ahol a vágyott új teraszajtó és ablak helyett csak egy jókora, a semmire (pontosabban 1 méteres szakadékra) nyíló lik vár a falban :(
Újabb csodás nap!