Hátulhordozás, kezdő szint

Úgy véltem, itt az ideje, hogy Énok az elülső oldalamról átkerüljön a hátsóra: a próbaút felszabadító élmény volt, végre tudtam a lábam elé nézni, a karjaimat újra teljes hosszúságukban tudtam használni, és a belső szerveim is elégedetten pattantak vissza a helyükre.
Viszont a felvétel igényel némi rutint: normál esetben úgy megy, hogy az ember felveszi a gyermeket a hasára, mint ha elöl akarná hordozni, átcsúsztatja a hátára (ezt én a biztonság kedvéért a fotel öblében szoktam végezni), felveszi a vállpántokat, és lehet menni. Ez ma nálunk így nézett ki:

1. kísérlet: sikeres, örvendezek, aztán észlelem, hogy elfelejtettem felvenni a kardigánomat a 20 fokra. Nem akarván újrakezdeni, próbálom oldalról, a hátam és a gyermek között betuszkolni, nem megy, a gyermek sem értékeli, hogy a lágy részeiben turkálok, feladom.
2. kísérlet: lihegősebb, a kardigánon kevésbé csúszik a cucc, végül minden a helyére kerül. Ellenőrzés a tükörben: a gyermek sapkája 90 fokot fordult a nagy küzdelemben, így mintha egy viking vitéz fityegne a hátamon.



Ez így mégse járja, töréspontig csavarom ki a vállaimat, mikor végre elérem a sapkát, a gyermek hirtelen fejrándítására az egész a kezemben marad.
3. kísérlet: még nehezebben megy, meg kell lazítanom a pántokat, hogy el tudjam fordítani a gyermeket, vállpánt fel, felállok, és érzem, hogy valami nem stimmel: nem csoda, a gyermek a fotelből pislog sértődötten. Valahogy kicsúszott, frászt kapok.
4. kísérlet: végre sikerül, a gyermek ugyan a hónom alól kandikál, de mire meghúzom az összes szörnyű pántot, a jó helyre ficcen ő is. Mehetünk!

Még úgy is remek érzés, hogy Énokot immár senki és semmi nem gátolja a hajam huzigatásában, és mivel elölről nehezebb kiszúrni, mit viszek, az emberek sem olyan kedvesek. A kardigánban megsülök, szerintem Énok is meglenne sapka nélkül, de ez már így marad :)