Énok és Illés könyve: Hangtan

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok a hangok barátja, utazásokkor hű társam a füldugó (és nem félek használni), és nem győzöm vállon veregetni magam, hogy olyan házastársat sikerült kifognom, aki ugyan horkol, ha náthás, de simogatásra fegyelmezetten megfordul álmában. Családi legendák szólnak arról, hogy ha megérkezem valahová, első dolgom kizsigerelni az utálatos ketyegő faliórákat, és hogy egyszer egy vidéki geodétáskodás során horkkoncert okán kénytelen voltam a kádban tölteni az éjszakát, halálos rémületbe ejtve azt, aki felkereste a fürdőszobát. A Vágóhíd utca valódi horrorház volt ebből a szempontból, a harangzúgástól a galambburukkoláson át a konvektor kattogásáig, nem beszélve arról, ahogy az esőcseppek undok placcsanással landoltak a konvektor szellőzőjén.
Azt hittem, hogy az anyasággal enyhült a helyzet, legalábbis tisztán emlékszem, hogy amikor betegség idején Énokával egy ágyban töltöttem az éjjelt, angyali türelemmel és vérnyomás-emelkedés nélkül hallgattam egész éjjel a lázas hortyogást.
De úgy tűnik, ennek vége. A Nők Lapja utolsó oldalán mindig egy miniinterjú van, amiben hétről hétre többé-kevésbé ugyanazokat a kérdéseket szegezik az alanynak. Ezek között szerepel, hogy mi az illető kedvenc hangja, amire mi más lehetne a válasz, mint hogy az imádott gyermekek hangocskája. Eljött az őszinteség ideje: bevallom, hogy a "tetszik" oldalon egyértelműen szerepel mindkettejük gurgulázó nevetése és mikor Illés közli, hogy "heöe" vagy "gege", illetve ha Énoka énekel (állandó repertoár: Boci, boci tarka és "Autó, autó, autó, marosszéki kerek autó"). Viszont a "nem tetszik" oldalon ott visszhangzik Énoka alapértelmezett hangkibocsátásanak számító éles kisfiúvisítás, ami ráadásul jó néhány decibellel a kívánatos szint felett zeng, és Illéske éjszakai nyögdécselése, amivel kiszólít az ágyból. Az utóbbi időben pedig még bővült is a lista: Illóc felhagyott az alvással, helyette mered rám és cuppog, ami már csak azért is érint érzékenyen, mert szopi közben mostanában dühödt piranha módjára viselkedett, mindenféle fájdalmas következménnyel, tehát bárminemű célzás soron kívüli szeánszokra abszolút nemkívánatos (most is épp azért írok blogot, hogy halogassam a végzetet). Énoka pedig a már megénekelt ébredés utáni nyígással és ami még ennél is durvább, ennek éjszakai változatával idegel ki minket. Van, hogy csak át kell menni megsimogatni, de ma éjjel négy felvonásnak lehettünk tanúi:
1. nyígás - simogatással letudva. Már épp visszatérünk a relaxált állapotba, amikor
2. Dávid! (a nyula) - iszonyú panaszos felhanggal. Odaadjuk, de még addig sem jutunk, mint előzőleg, mert
3. Vauvau! (a kutyája) - "Énok szívem, itt van tőled három centire" a kezébe adom. Már majdnem elalszom, amikor
4. Autó! - áááááá, grrrrrrrr. Ráadásul az átok autókból három van, mindet bele kell szuszakolni a tenyerébe a két plüss mellé.

A tárgymánia amúgy is fejvakarást okoz nekünk, pár hete szó szerint mindenhová magával cipel 2-3, de van, hogy 4 pajtást is, valaki mindig asszisztál az evéshez, játékhoz, a kád széléről figyeli a fürdést vagy a szappan mellől drukkol a fogmosáshoz. És ha egy pillanatra szem elől téveszti, aránytalanul kétségbe esik. Ráadásul az állatok vagy autók még akkor is jönnek, ha ölelésre jelentkezik, ez már egy kicsit rosszul is esik. Ezzel párhuzamosan pedig a bölcsi népszerűsége csökkent, napközben (állítólag) jól érzi magát, de reggel többször sírt, és ha szóba kerül itthon a bölcsi, azt mondja, hogy "nem", és a nyakamba fúrja magát. Niki meg is gyanúsított minket, hogy "történt valami otthon", ezt egyrészt nem értékeltük, másrészt pedig nem is érezzük úgy, hogy nem kapna elég figyelmet, ölelést vagy közös játékot bármelyikünk részéről, sőt szerintem nagyon is vidámak és harmonikusak a napok. Reméljük, az idő mindent megold :(

Nézzünk képeket inkább:

Vidám hasas