A szülés: azt mondják, hogy a második szülés vagy rövidebb és kevésbé brutális, mint az első, vagy rövidebb, de brutálisabb, nekünk sajnos egy kedvezőtlen kombináció: a hosszabb és legalább annyira brutális jutott. Nyilván az is benne volt, hogy hirtelen fellépő magas vérnyomás miatt többé-kevésbé indították 7-én este, de Illésnek még annyira nem akarózott kihaladni, így szolid és kevésbé szolid módszereket kellett elszenvedni, hogy történjen valami. Nem volt túl hatékony, amíg meg nem érkezett ősi ellenségem, az oxitocin! Mint tavaly, most is kiderült, hogy visszafogott külsőm egy állatot takar, ami vagy vonít vagy szűköl (ezúttal ordítás nem rémlik, bár ki tudja), de semmiképp nem úrinő módjára viselkedik. Remélem, Máté is feldolgozza ezt az átalakulást, ő újra hősies és nélkülözhetetlen volt <3
De a kis csoda (17 óra után én már szinte letettem arról, hogy valaha találkozunk) feledtette az előzményeket: Illés azonnal ügyesen szopizott, a kedélye nagyon jó volt, így az enyém is, annál is inkább, mert sikerült privát szobába kerülni és ezúttal tudtam járni. A kórházi tartózkodás a maga műfajában ideális volt, de azért elégedetten mondtam Máténak, amikor kiszabadultunk, hogy na ide se jövünk többet (utalva arra, hogy a szülés után határozottan leszögeztem, hogy nem lesz több gyerek). Ehhez képest 3 napra rá újra az ügyeleten voltunk, majd pénteken Illéssel még egy éjszaka erejéig élvezhettük a kórház vendégszeretetét, ugyanis szükség volt még némi szülés utáni utómunkálatra nálam. Remélhetőleg ez már tényleg az utolsó felvonás volt.
Illés: igen kellemes lakótárs, sírni nemigen szokott, inkább morog vagy nyöszörög, ami tulajdonképpen az éjszaka közepén nem sokkal kellemesebb, mintha sírna, de legalább tesóbarát. Bár így is, amikor hajnalok hajnalán hangokat hallat, jön a másik szobából a jól értesült kommentár, miszerint "baba, baba". Szépen eszik, alszik, kiegyensúlyozott pici csemete. Ma éjjel volt az első eset, hogy kicsit nyígott (5 perc lehetett, nagyon soknak tűnt), az segített, hogy kitartott karokkal lengettem, remélem, nem szokunk rá, vagy nem lesz gondom a formás karok elérésével. Az látszik, hogy a kistesónak jogai nincsenek: az alvása alatt simán megy az üvöltés, a porszívó, az orrszívó. Bár az igény szerinti szopizás egyelőre még nem az én igényeim szerint történik (rekord: napi 18), de teljesen jól együtt lehet élni vele még éjszaka is, mert nagyon hatékonyan eszik, és utána alszik tovább. Fürdéskor sír, illetve egyelőre a sétát sem élvezi, így már az első nyilvános szoptatásra is sor került, hogy egy kis vigaszt találjon. De azért kap kényeztetést is: Énokánál elvi kérdést csináltam abból, hogy ne aludjunk együtt, vele meg rövidebb szundítások alkalmából már jó párszor bűnöztünk. Különleges képességek: míg a teve a neki nem szimpatikusokat leköpi, addig Illés a pelenkázást ellenséges megmozdulásnak tekintve mustárgejzírt bocsát ki. Már legalább háromszor tréfált meg így (plusz párszor az obligát lepisilés), ráadásul miután kármentesítés után csak becsomagolom az új pelusba, szándékosan még abba is trottyol egyet. A pelusfogyasztásunk elképesztő.
Énoka: Illéssel szemben kifejezetten pozitív, simogatja, emlegeti, hozza a peluscuccot, banánnal akarja etetni stb. A kórházi látogatások alatt ugyan többet üvöltött, mint Illés születése óta összesen, de az igazi lejtmenet a hazajövetel után következett be: egyrészt lázas beteg lett, két lehetséges kimenetellel: vagy óriásiakat aludt (ami nem jött rosszul) vagy nyűgösködött (ami meg nagyon is rosszul esett). Másrészt éhségsztrájkba lépett, a tejen és némi kölesgolyón kívül semmit nem evett. Aztán meggyógyult, a nagy alvások elmúltak, a hiszti és a nemevés maradt, ami engem igencsak megviselt, és szaranya módjára elkezdtem várni a tegnapi napot, amikor mehetett már bölcsibe (de szeptemberben jár már csak, úgyhogy nem sok időm van, hogy lelkileg felkészüljek a két gyerekkel való összezártságra).
Szóval nem mondhatni, hogy unatkoztunk a kis újszülöttünk, a süvöltő és beteg elsőszülöttünk, a műtét és az operatív teendők közepette, a család segítsége nélkül nehéz dolgunk lett volna. De végül is egész jól megúsztuk, és bizakodunk, hogy ennél csak könnyebb lesz.
Első kiruccanás
Ha már Máté nem tette meg, felöltöztettem szépen
Megy a karaván
Másodjára is hazajöttünk a kórházból, elfáradtunk
Suttyófrizura a 90-es évekből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése