Apró csodák

(a cím: úgy is, mint a gyerekek maguk, úgy is, mint a lentebb taglaltak :))

A múlt hét közepén euforikus voltam, mert végre úgy éreztem, hogy ura vagyok az eseményeknek. A hétvégére azért ez kicsit mérséklődött (leginkább a szombat délutáni alvás elmaradása miatt), de akkor is, számos kisebb-nagyobb csoda tanúi lehettünk:
- Énoka alvása (a szombati döccenőtől eltekintve) csodálatos volt, az ebéd utáni tisztálkodás után fogta az alvóállatait és "alszi-alszi" kijelentéssel kísérve felvonult. Ott kérte a betakarást, majd elaludt. Fantasztikus.
- az étkezés is igen jól sikerült, mind a mennyiséget, mind a színvonalat, mind pedig az étkezési kultúrát tekintve
- az esti fürdés előtti pakolás is rendben ment, ugyan hisztizett előtte, de némi rábeszélés hatására rászánta magát és szépen pakolt. A rendszeretetét egyébként is roppant szórakoztatónak találom, mint amikor eléteszem a gyurmát, ő udvariasan megnézi, majd még udvariasabban szépen rendben visszateszi a dobozba, majd a dobozt a polcra.
- Illéske is kitett magáért: az az ötletem támadt, hogy a hasazás megszokása érdekében a napközbeni alvásait hason abszolválja. Egyrészt tényleg azóta többet hajlandó hasazni, másrészt remek mellékhatásként így többet is alszik napközben, a 20-30 perces átlag felment simán 40-50 percre. És így megtörtént az a hónapok óta hallatlan eset, hogy 10 percet meghaladóan átfedésben aludtak!
- Énoka sokkal barátságosabb volt Illéssel, kevesebbet verte, többet simogatta-puszilgatta, adott neki játékokat
-  egyébként is játékügyben mintha kicserélték volna, eddig elutasította a fergeteges fejlesztő játékaimat, de most nem csak hogy rájuk fanyalodott, de még élvezetet is lelt bennük! Így a repertoár része lett a szívószáldarabok spagettire fűzögetése, kártyák vékony résen való átdugása, tészta kis lyukakon való áttaszigálása stb.
- voltunk társaságban is, Áron pajtival nagy egyetértésben autópályáztak, üdítő tapasztalat a legjobb esetben közömbösség, legrosszabb esetben állandó huzakodás példái után
- a kreatív tevékenységekben is sokkal jobban elmélyül, firkálgat, rajzokat rendel, gyurmázik (bár jó pár alkalommal a szájba dugott gyurma vetett véget a tevékenységnek).
- szerepjátékokat is elkezdett játszani, ugyan még mérsékelt a paletta, de az állatok kitartóan köszöngetnek és adnak puszit egymásnak, emellett néha eszegetnek és leesnek helyekről.
Változat velem:
ő: Szia!
én (kreatívan): Szia! Én Anya vagyok.
ő: Blöááá.

- ez frappáns átvezetés a következő ponthoz: ugyan jóban vagyunk, de továbbra is Máté a szenzáció, ha ő jelen van, az én jelentőségem lecsökken. Nem adhatok tejet, nem lehetek jelen a férfiak pancsipartiján, nem kísérhetem őt aludni stb. Napközben Apa igen gyakran szóba kerül, keresi, meg kell nézni a képét (ez a minimum, pl. ma délelőtt a szennyesből elővadászott ingét ölelgette szívet tépően), elzarándokolni az ajtóig, hátha materializálódik a semmiből. Azt hiszem, gyakrabban kéne eljárnom itthonról :)
- ha feltétlenül ki kéne osztanom a hét csibésze díjat, akkor Illést választanám: nem mutatott előrehaladást a fókuszterületein (kúszás, forgás), éjszaka átlagban 2-szer kelt, napközben meg kb. egy percet nem volt el egyedül, és akkor is állandó szemkontaktust igényelt. Ahhoz már hozzászoktam, hogy vécére is A. díszkísérettel megyek B. rám törnek C. ha kulcsra zárom az ajtót, horrorfilmekbe illő módon matatnak a kilincsen, de hogy még az ifjabb sarjadékot is magammal kell cipelnem, azt már igazán túlzásnak tartom. Az persze szívmelengető, amikor egy pillanatra szem elől téveszt, nyígni kezd, de mikor megpillant, elömlik a boldogság az arcán és kuncog örömében :)

De összességében tényleg egy jó hét volt. Vérszemet is kaptam, hogy mind nehezebb kihívások felé törjek:
- közlekedési kultúra: hát ez kemény dió, az eufóriámat szerda délután agyon is csapta a séta kísérlete: a tesófellépő 2 lépést tudott, gyalog pedig 3 háznyit mentünk, amikor fel akarta vetetni magát. Prédikáció után továbbjött, amikor is sajnos szembesültünk az autónkkal, amibe mindenáron be akart szállni. Ekkor került elő a vész esetére tartogatott hordozó, amibe viszont sehogy sem tudtam beszuszakolni a gyermeket holmi sivalkodás, tombolás és télikabátok okán, a járókelők nagy derültségére/megvetésére. Még haladtunk 2 métert, amikor megszökött, és Illés babakocsijának hátrahagyása árán tudtam csak utánairamodni. Ez kellőképpen megviselt ahhoz, hogy azonnal hazainduljunk (nota bene: egy saroknyi kirándulás után, bár fél óra biztos eltelt közben). Na persze! Az ötödik földre vetődés és leguggolós lelkére beszélés után beért minket egy néni, aki már messziről figyelte a produkciót, és elhozta nekem az erkölcsi diadalt: megdicsért, hogy milyen türelmes vagyok! Haha! Aztán Énokának nyújtotta a kezét, aki persze meg is fogta (áruló), és így együtt hazaballagtunk. (Hozzátartozik, hogy motorral sokkal jobb a helyzet, már ha épp a játszótér vagy egyéb mulatságok felé haladunk, és nem onnan hazafelé). Sajnos ez teljesen általános jelenség, szóval sok szerencsét magamnak a reformhoz.
- szobatisztaság: a kakit már viszonylag stabilan előrejelzi, így kénytelen vagyok elővadászni a bilit, pedig annyira meglennék még egy stresszforrás nélkül. Meglesz itt a szórakozás a hozzátáplálásig :)