Düh

Leírom, hátha elszégyellem magam és jó útra térek:
Eddig egy elég nyugodt embernek tartottam magam, aki ritkán lesz igazán dühös és akkor is tudja kontrollálni magát. Még a munkahelyi megpróbáltatások közül is csak egy esetre emlékszem, amikor úgy éreztem, elborít a lila köd, de akkor is sikerült megőrizni a kulturált viselkedés látszatát, és vezeklésképpen rögtön elkezdtem magnéziumot szedni utána. Na meg volt az, amikor rádöbbentem, hogy a Miminek karácsonyra szánt, 80%-os készültségű pulóver szabásmintája rossz, és soha nem fog rendesen állni senkin. Akkor sajnos a falhoz vágtam a kötőtűt, és a költözésig nézhettem a krátert. De ez Máté hibája, teljesen felszabadultnak éreztem már akkor is magam a társaságában. Ő pedig előszeretettel emlegeti fel ezt az affért mind a mai napig.
Na de most már vége a nyugodt kedélynek, nagyjából elviseltem a hozzátáplálást (nemsokára újra kezdődik! jajj!), túléltem a csecsemőkori megmagyarázhatatlan sírásokat, de Énoka szándékos ádázkodása (főleg alvás és közlekedés kapcsán) kihozza belőlem az állatot. Az meg főleg, ha a tesóját veri, megátalkodottan. De jobbára még ezt is sikerül elfojtanom, és nem kezdek el üvöltözni, ahogy az ösztöneim utasítanak rá, de most, amikor egy pendrive-ot próbált letolni Illés torkán, elszakadt a cérna, es leordítottam a fejét, csak úgy lobogott a haja.
Épp valamelyik nap olvastam a Testvérek féltékenység nélkül című szakirodalmat, ami szerint ha a nagyobb veri a kisebbet, a helyzetébe kell képzelni magunkat, elmondani neki hangosan, hogy mit érezhet ("biztos nagyon idegesít, hogy Pistike mindig elveszi a játékodat"), és odaadni neki egy babát, amin demonstrálhatja, mit érez. Lehet, hogy én is lenyúlom valamelyik plüsst :(